Elolvastam már, de csak most jutottam el odáig, hogy leüljek és vessek ide valamit. Sajnos ismersz, csak saját magammal tudok példálózni és mindig magamra vezetem vissza a dolgokat, hogy magamról beszéljek. Sok a magam, nem?
Szóval.
Kedves édesanyád és közted olyan lehet a hangulat e téren, mint velem és mamámmal. Mikor Xénia (Kita) eljött hozzánk, akkor ismertem már, fúh, fogalmam sincs, még AFS-en csapódtunk össze, kb. 2007-ben, azóta ismerem és a legeslegjobb barátnőim közé sorolom. Mindent megosztok vele, és bár mostanra már kicsit eltávolodtunk egymástól, egyetem, új emberek miegymás, de a mai napig beszélünk szinte mindennap, az is tökéletes, ha csak meg van nyitva a másik egy ablakban, de alig beszélünk, a jelenlét a fontos. Együtt kamaszodtunk, együtt kezdtünk el felnőni, most lesz (szent Jézus ereje) hat éve, hogy masszírozzuk egymásnak a billentyűket. Az én mamám -mikor meghallotta, hogy Kita eljön hozzánk egy hétre- ezt reagálta:
- KISFIAM, AZÉRT NÉZD MAJD MEG MI MARAD UTÁNA! VAGY MI NEM!
Azt hitte, hogy majd szétlopja a házat, honnan tudom, hogy nem fog kirabolni minket, lelőni vagy maffiózó, lehet hogy valójában férfi(!) honnan ismerem egyáltalán, vigyázzak az internettel, mert veszélyes, hát látod mit mutatnak a tévében!
Igen. A tévében szó sincs az internetről, mert be vannak szarva, hogy a tévé -mint médium- megszűnhet a közeljövőben.
És nem. Xénia nem lopta szét a házunkat, és bár a szüleim annyira nem kedvelték az ötletet -inkább ő jöjjön, mint én menjek a messzi ismeretlenbe, mondták ők-, teljesen be voltak lázulva, hogy mindene meglegyen, mindenhová elvigyem és jól érezze magát. Holott az én szüleim olyan konzervek, amekkora a Szegedi Konzervgyár volt, mielőtt még átalakították töltény- és fegyvergyárrá a szovjetek. *dobpergés*
Az internetnek köszönhetem, hogy szert tettem egy ekkora barátságra, neki bármit el tudok mondani és fordítva. De nem csak Ő az, akivel így vagyok. AFS-en ismertem meg Levit, akit halálra zaklattam (kit nem, amúgy?), eternál rajongás volt, egyszer msn-en belinkelt egy oldalt, hogy nézzem meg, mert fú, mert meg kell néznem! Eltettem egy évre (mert nem tudtam felfogni, hogy állnak most a bejegyzések és hogy ez most konkrétan mi XD), utána elővettem és... O_O
Xénia, azonnal regisztrálnunk kell! XD
Az ASZ-nak köszönhetem, hogy megismerkedtem veletek, élőben is koccantunk már, senki nem mutatta magát másnak, mint ami, pedig igen, az internet segítségével mindenki annak adhatja ki magát, aminek akarja. Én sem vagyok afgán terrorista, vagy koreai lázadó, esetleg egy nagyon aranyos amerikai srác, akinek a nagymamája magyar volt, de az apukája egy sorozatgyilkos. Az oldalnak köszönhetem, hogy már vannak ismerőseim az ország szinte minden pontján, emberek, akikkel napi szinten beszélek, tartjuk a kapcsolatot és imádjuk egymást (legalábbis remélem nem egyoldalú XD). Hogy tudtam volna Gen születésnapjára felmenni? Kivel mentem volna megnézni a Murdert, ha Morus nincs és nem hív? Kivel vadászok és őrültködök Conon, ha nem ismerem Lawust?
Én úgy érzem, hogyha valakinek közületek segítség kell, azonnal segítek, teljes vállszélességgel. Közösséggé kovácsolódtunk, ha ma fel kellene ülnöm a vonatra, mert Xéniánál vagy bárkinél baj van, még ma ott lennék. Számíthattok rám, úgy érzem, fordítva is. Felajánlottad, hogy veszel nekem téli cipőt, mikor itthon halálra szekáltak vele!!! XD
Ma már fel sem teszik a kérdést otthon, hogy miért megyek Pestre. Eddig mindig elkérték a címet és a telefonszámot, amit boldogan megadtam, csak hadd mehessek. Na, nem mintha Gen és a családja kínzókamrát tartottak volna a pincében (pedig tudom, hogy Gen szeretne XD), vagy Moruséknál az emeleten nem dolgozott Mr. Todd, a bájos borbély. Mikor Lorian lejött Szegedre, nem falt fel, nem küldte haza darabokban az alkotóelemeimet. Lawus nem ásott el a HungExpóban, Ef szintén nem lökött ki a metró elé vagy a vonat alá, mikor jött értem.
Ma már csak azt mondom, hogy felmegyek Pestre, megkérdezik kihez, elmondom, hogy kihez, de úgyse tudják. Kezd kialakulni valamiféle bizalom, hiszen világéletemben jó tanuló voltam, megneveltek, nem szívtam el egy szál cigit sem, sosem nyúltam még droghoz, és nem vagyok egy alkoholista sem.
Új világot kaptam, új ismeretségeket, ez baj?
Meg hogy sokáig ülsz a gép előtt... Hát tudják, hogy írsz nem? Ha tudják, hogy kevés a környéken az ismerősöd, akkor miért bánják, ha a gépen ismerkedsz? Minket tisztességben neveltek fel, én sem fogom kiadni magam sármos szőke német hercegnek kiadni, mert ott az a korlát, ami megakadályozza, hogy ezt csináljam. Igen, vannak rohadékok. De nem itt. Köztünk nem. Azért, mert internet és gép és nem élő, lehetnek megérzéseid. Megérezheted, hogy az az adott ember milyen. Nekem is volt már ilyen, ránéztem egy felhasználónévre, kirázott a hideg, aztán ki is derült, hogy a gerincemnek igaza volt.
Neked ez a hobbid, most írj lapokra? Akkor az lenne, hogy: "Miért ülsz állandóan az íróasztalodnál? Tönkreteszi a lámpa a szemed!".
Patthelyzet.
Nekem is kérdezik, hogy mi a jó büdös halál ***-át tudok csinálni egy feszt a számítógép előtt. Azt válaszolom mindig, hogy írom a memoáromat és beszélgetek. Látják a fehér Wordöt, alul villognak sárgán a kis ablakok, vagyis ti (anya a mai napig azért nem kéri meg, hogy engedjem ide, mert legutóbb öt ablak villogott itt alul és megijedt). Nem hiszik el, hogy írok, egyszer kifakadtam, mikor a pendrive-omról letörlődött minden, sírtam, mert elveszett minden írásom, rám kiabáltak, hogy "Mit hisztizel?!", de mikor elmondtam miért, kinevettek. Ez van, szeláví.
Az internet tönkreteszi az életed.
Ó, tényleg. Párod van, össze fogtok házasodni, össze fogtok költözni, gyereket is terveztek. TÉNYLEG ROMOKBAN AZ ÉLETED! ÚRISTEN! FELCSERT!
Összetehetnék a két kezüket, mert stabil a jövőd, munkád is van, van egy párod, aki mindenkinél jobban szeret, szakmád van, befejezted az iskolákat tisztességgel. Nem vagy díler, nem vagy terrorista, nem küldesz Észak-Írországnak fegyvereket, nem te robbantottad ki a második világháborút.
Meg, hogy nem vagy állandóan a pároddal... Ha állandóan együtt lennétek: "Gyere haza! Már megint elmész? Hová mész megint? Mikor jössz? Sosem vagy itthon! Nem is érdekel már a családod!".
NEÖEHH!
Nem bírom.
Kiakasztom mindjárt a webnode-ot, szóval kussolok.
._.
Velem van a probléma?
Egy mai beszélgetés után végeznék egy cseppnyi közvélemény kutatást, hogy vajon velem van a baj, vagy az édes anyukám spiláz túl mindent?
Kezdjük ott, hogy szerinte menhetetlenül számítógép függő vagyok, ami olyan súlyos betegség, mint a drogfüggőség. Sőt pontosan ugyan olyannak tartja, nem csak hasonlat.
Véleményem szerint, az én generációm általánosítható "betegsége" az, hogy sokat számítógépezik, s sokan - köztük én is - ezen is dolgozom ráadásként.
Manapság a számítógép a közösségi élet sok százalékát teszi ki. Tény, ez szomorú, régebben mindenki az utcán ismerte meg a másikat, élőben barátkoztunk és még sorolhatnám. Viszont minden ember különbözik. Nem kell semmi filozofikusra gondolni, ez csak egyszerű tény.
Az én személyem az évek folyamán úgy alakult ki, hogy nehezen barátkozom, főleg élőben, piciny korom óta számomra, nem tudok arra a fogalomra egy nevet mondani, hogy "legjobb barát". Ez is szomorú tény, de mindennek megvan a maga oka. Olyan környezetben nőttem fel, ahol kevés volt a közvetlen közelemben a korombeli ismerős, az iskolám is kicsi volt, ráadásul mind tőlem olyannyira különböző, hogy nem tudtam normális barátságot kötni.
Persze foghatnám a szüleimre, mert még a szemben domboldalon lévő egykori barátnpmhöz sem engedtek át pizsibulizni 11 évesen, az általános iskolai banketemről is hamar haza kellett menni (14 évesen) pedig az iskola is a szembe domboldalon volt. A személyem is az a visszahúzódóbb, aki ritkán szólal meg, de akkor általában szúrósabb, és ha nem veszed a poén, vagy szimplán csak fáj az igazság, könnyen megutál engem bárki.
Középiskolás koromban akár erre is foghattam volna, hogy nehezen barátkozom, de már gyanússá válik számomra az, hogy a havonta egyszeri "bulizás" a barátokkal túl gyakori volt a szüleim számára. Persze megtehettem volna azt, mint minden akkori korombeli lázadó gyerek, hogy nem fogadok szót, vagy elszököm, de nem, én ebben is különbözni akartam a korosztályomból, és rendesen viselkedtem.
Az egyetemen ezt viszont már nehezebb volt kivitelezni.
Ekkorra már megvolt nekem a párom, úgy indultam neki az egyetemi életnek, amit nagyon szerettem. Olyan emberekkel voltam körülvéve, akik sokkal hasonlóbbak voltak hozzám, mint valaha bármelyik közösségi helyen (iskolák). Itt már nehezebben lehetett kifogása anyámnak arra, hogy ne járjak el "annyit" otthonról, mert már csak elmúltam 18 éves, de meg fogtok lepődni, ekkor is volt mindig valami kifogás, valami magyarázat, vagy csupán érzelmi zsalolás.
Az évek alatt azért ez kisebb lelki terrorrá nőtte ki magát. (Ebben is én vagyok a hibás, mert hagytam magam).
Ez után kezdődött minden. Egyetemi éveim alatt tettem szert életem első saját laptopjára, amit "én" vettem, tehát nem sok beleszólása lehetett a használatában ésatöbbiben (Próbálkozott, és volt időszak, de az részletkérdés).
Egy olyan jellem számára, mint én, aki alapjáraton csendesebb, "magába" fordulóbb, az internet világa egy egészen új tárlatokat nyitott elém. Ami másnak betegség, az nekem végre egy új, szerethetőbb élet felé vezetett.
Az évek során (mert már hat éve, hogy az internet rabja lettem teljesen) Olyan sok keves ismerőssel baráttal találkoztam, hogy megszámolni most "nem szeretném" őket, eltartana egy ideig.
Van, akit már 5-6 éve ismerek így interneten keresztül a mai napig, volt akivel találkoztam, volt akivel nem tudtam, de az ország másik végében élő személyben találtam végre valakit, akit a környezetemben nem sikerült. Igazán barátokra, akikre -attól függetlenül, hogy élőben nem valószínű, hogy találkozom- számíthatok.
Elismerem, hogy rengeteg időt töltök a számítógép előtt, talán még fűzhető is hozzá, hogy szemüveges lettem, ettől függetlenül, mivel hétköznapi életben ezekkel az emberekkel nem tudok találkozni, így így tartom velük a kapcsolatot.
Végre eljött egy éve az az időszak is, amikor megtehetem azt, hogy elutazom, mondjuk Budapestre azokhoz az ismerőseimhez, akikkel jóban vagyok, végre találkozhatom velük, meg is történt, sőt tervbe is van sok ilyen alkalom még. Túlzás azt mondani, hogy az internetnek köszönhetem ezt? Beteges dolog, hogy valakit az internetről ismerek?
Ha én el tudom ismerni, hogy valóban túl sokat gépezek - mert nem sok más hobbyra van már lehetőségem - akkor a kedves anyukám miért nem tudja azt elismerni, hogy paranoiásan retteg az internettől?
Most elmesélem az ő további elméleteit is.
Felőle "ismerhetem" öt éve azt a személyt akit, de soha az életben nem fogom úgy megidmerni, mintha élőben találkoznék vele.
Első kérdés:
Ez igaz vagy hülyeség?
Szerinte hiába ismerem öt éve, lehet hogy bűnöző, mondhat magáról bármit, lehet hogy egyszer már találkoztam vele élőben... és? Attól még ellophatja a szerveimet.
Második kérdés:
Túlzás ezt általánosítani vagy mindenki ilyen?
Szerintem ha ez igaz lenne "mindenkire" akkor ennyi erővel engem is hihetne más darabolós gyilkosnak.
Ha régebben alig akart, sőt nem is nagyon engedett sehova, és másokat sem engedett hozzánk - mondjuk barátnőt itt aludni - akkor miért azt várja el, hogy az itthoni környezetemből szerezzek barátokat?
Őszinté szólva, ha ez meg is történne, van egy olyan érzésem, hogy azzal is problémája lenne. Miért is gondolom így?
Nos jöjjön a következő téma:
A mai napon történt beszélgetésből akalult ki bennem ma ez a feldúlt kérdéshalmaz.
Bár nem tartozik szorosan a témához, csak kicsit, de párommal jóvő nyárra tervezzük az esküvőt, már pontos időpontot is tűztem ki.
A lényeg:
Az egyik ilyen kedves ismerősömmel, akit internetről ismerek már legalább ÖT éve, körülbelül 1-2 hónapja tervezgetjük, hogy vele, és az ő egyik ismerősével elutazunk Timi névnapon a bécsi Állatkertbe (mert mindhárman Timik vagyunk) és tartunk egy 'Timis' napot.
Első probléma az volt, hogy miért nem Lacival megyek? (párom) sőt, pontosítok: Mi az hogy nem Lacival megyek?
Aztán: Ezt is az internetről ismered mi? Nem férsz a bőrödben.... remélem nem az a 18 éves... (egy másik ismerősöm akivel szintén már nem egyszer találkoztam)
Ez után jött a sorozatos panaszáradat és miegymás, hogy nem hiszek neki, az interneten ezek bármit mondhatnak magukról, sosem fogod megtudni, hogy mi igaz és mi nem, hát nem félsz hogy elrabolnak? Nem rég mesélte apát, hogy XY elment egy ilyennel és elvitték a szerveit. Az ilyennek sosincs jó vége, hiába ismered öt éve az nem ugyan az, mintha élőben ismernéd... bla-stb.
Ami viszont jobban feldühített még ennél is, hogy "Ha nem Lacival mész, akkor minek házasodtok össze?"
Na miért?... Mert szeretjük egymást.
" De hát úgy mi értelme van, hogy egyikőtök erre megy a másik arra?" (ergo nem 100%-ig közös minden programunk)
Ennek... mi... köze... van... hozzá?....
Aztán: "Akartok egyáltalán gyereket? Minek? Úgyse foglalkoztok vele" O_o.....
Harmadik kérdéssor:
Ez most mi? Ez hogy jön ide? Hogy lehet ilyet feltételezni?
Most én vagyok a hülye? Mert szerintem egy férj és feleségnek nem az a dolga, hogy a nap 24 órájában egymás seggébn legyenek, és annyira elszakíthatatlanok legyenek majdnem mint a sziámi ikrek.
Persze hozzáteszem, édes anyukámnak a munkahelyi traccsoláson kívül nincs közösségi álete, ő anyuka, pedig mindkét kölyke elmúlt már 18 éves, igazán megtehetné HA AKARNÁ hogy eljár havonta 1-2x olyan emberekkel, akikkel jóban van munkahelyen. De nem... (nem tudom miért). Mert neki ez normális lenne? Talán, soha nem fogom megérteni.
Amikor hetente kétszer tudtam találkozni párommal, azt néha sokallta, de mióta ténylegesen is tervezzük az esküvőt és (a munkáink miatt) hetente csak egyszer tudunk igazán találkozni egymással, ahhoz képest, hogy mindketten miskolciak vagyunk, már azt mondja rá, hogy nagyon kevés. Nem tudok rajta kiigazodni. Sosem tudtam igazán, rengeteg olyan dolgot mesélhetnék még, amit nem értek nála, de próbálom megérteni, vagy ha kezdem megérteni, akkor rácáfol valamivel.
Most hogy így kiírtam magamból az egészet, felteszem az összefoglaló kérdésemet:
Szerintetek velem van a probléma, hogy interneten keresztül ismerkedtem meg sok barátommal, akiket kedvelek és élőben is többet szeretnék ismerni belőlük, ez tényleg nem normális dolog? És szintén rendellenes dolog az, hogy nem a párommal töltöm az összes itthonról történő kiruccanásomat? Csak az én hibám, hogy az internetes közösségbe menekültem, ha máshol már nem tudtam közelebbi kapcsolatot teremteni más emberekkel (kivéve azt az 1-2 embert)?
És ami csak költői kérdés: Mi a baja az internettel?
Téma: Velem van a probléma?
második komment ˘˘
Dátum: 2013.04.10 | Feladó: Meera
first comment XD
Dátum: 2013.04.08 | Feladó: Ef-chan
Röviden és velősen: Anyád technofób és egy "kicsit" talán paranoiás is, a helyedben növelném a paranoiáját azzal, hogy elmondom neki, hogy a szomszédról sem tudhatja biztosan, hogy nem ő-e a baltás gyilkos :3
Tréfát félretéve (mert én iszonyat jót röhögtem az érvein, mint általában XD Már csak azért is, mert nem érvek, és simán fel lehet őket hozni tök más dolgok kapcsán is. Mellesleg erősen elgondolkodtam azon, hogy ezért Amerikában már vajon lecsuknák-e családon belüli erőszakért, mert ott már a lelki terrort is igyekeznek büntetni)
No de higgy nekem (tudod, én vagyok Freddie Krueger és a cukrosbácsi keveréke XD), teljesen normális vagy. Anyukád fentebb említett problémái mellett generációs szakadék is van köztetek, ami a ti esetetekben komoly probléma lehet, legalább is ezt éreztem már többször, mellesleg meg anyukád szerintem kifejezetten szűk látókörű, ami számodra szintén pech. Ettől függetlenül sose kérdőjelezd meg magad, mert a te világod igazsága úgyis az lesz, amit te igaznak gondolsz. Mellesleg, ha veled baj van, akkor mindenkivel ezen a világon, mert bizony, ha nem neteznének annyian, a net is üresebb lenne, és miért lenne érdemes felmenni rá? :O
Szerintem az internet áldásos, főleg az olyan embereknek, akik egyébként nem tudtak a szűk környezetük közösségébe beilleszkedni, mert így találhatsz másokat, közös érdeklődési kör, hobbi, egyéb alapján. Persze nem lehet mindenkiben megbízni, de ez a személyes kapcsolatokra épp úgy igaz. Párom nem szeret internetezni olyan céllal, hogy ismerkedjen, mégis több jó barátnak tartott személyben csalódott már, pedig érdekes mód ismerte őket személyesen. Nekem van sok internetes barátom, olyan is, akivel nem találkoztam, olyanok is, akikkel már sokat, mégis 1: élek, 2: még nem csalódtam bennük, 3: annak ellenére, hogy gépen függök állandóan, nekem a környezetemben is vannak barátaim, és bárkivel elbeszélgetek, mégis élvezem, hogy távolabbi helyeken élőkkel is tudok ismerkedni, beszélni - igen, akár külföldiekkel is, iszonyatos élmény. Arról nem beszélve, hogy sok ember nem ér rá állandóan találkozgatni egymással, és bizony a közvetlen környezetemben élő barátaimmal is könnyebb így tartani a kapcsolatot. (mellesleg meg ne menj ki a házból, mert a fejedre zuhan egy repülő, de a házban se maradj, mert rád dőlhet... :P)
A pároddal való időtöltésről sem érzem, hogy badarság lenne, én sem megyek mindenhová a párommal, ő sem jön velem, mégis mi is házasodunk, mellesleg meg akkor ugyan kérdezd már meg anyud, hogy amíg az apád merre jár, ő hol van. Nem hinném, hogy amikor apád otthon van, a nap 24 órájában vele tudna lenni, ha meg mégis, attól még nem az a helyes, mert ő úgy él, az a helyes, ami a kapcsolatban levő két személy számára elfogadott és jónak ítélt. Ha szerintetek ez így okés, akkor tojj már a fejére XD
A személyes kapcsolatait az ember meg onnan szedi össze, ahonnan sikerül, ez is olyan, hogy jaj már, hagyd rá, mondjuk azért megnézném, mennyi igazi barátja van, aki akkor is segítene neki, ha szarban lenne - nekem vannak ilyen netes barátaim is, akikben bízom annyira, hogy tudjam, hogy számíthatok rájuk, tadadam, tök egyértelmű dolog következik: mert az internetezők százalékos megoszlása, hogy jók-e vagy rosszak épp olyan, mint az embereké általában :O wow xD.
Na jó, regényeket tudnék írni, te ezt tudod XD